Születésemtől fogva él bennem a vonzalom a kutyák iránt, legyen az fiatal vagy öreg, fajtatiszta vagy keverék, szép vagy csúnyácska. Képtelen vagyok elmenni az utcán kóborló, elhagyott állatok mellett, ennek köszönhetően számos esetben gyarapodott a család egy-egy átmeneti időszakra befogadott kutyával. Lányaim a legjobb partnerek az ilyen mentőakciókban, míg férjem a realitás talaján maradva támogat bennünket.

Pár éve egy malamutokat tartó fiatal srác költözött a környékre, egyik szinte teljesen vak malamutja rendszeresen meglógott. Igyekeztünk őt amint lehet „begyűjteni” és elhelyezni a gazdi hazaérkezéséig. A gazdi lassan rászokott arra, hogy munkából hazaérve először mindig nálunk kereste a kutyáját :-)

A következő „szerzeményünk” egy Westi volt. Az utcán találtuk, bár volt nyakörve, elég koszos volt szegény, arra gondoltunk lehet, hogy több napja az utcán van. A tetoválási számát nem lehetett rendesen kiolvasni, így ez alapján nem tudtunk azonnal akcióba lépni. A kutyát orvoshoz vittük, mert be volt gyulladva a füle, megfürdettük és szinte azonnal a szívünkbe zártuk, hihetetlen kedves kis állat volt. Két héten keresztül hirdettük a falunkban falragaszok segítségével, interneten keresztül stb. Bejártuk sétálva a környező utcákat, hátha valaki felismeri, de eredménytelenül. Végül jelentkeztek a gazdik: bár nap, mint nap ott autóztak el az A4 méretű fényképes falragaszok mellett, mégis a család 4 éves kislánya lett csak figyelmes a hirdetésre.  Csak pár hónapja költöztek ide, a kutyát nem nagyon szokták sétáltatni, így nem csoda, ha senkinek nem volt a kutyus ismerős.

Alig fél év múlva egy spániel szukát hozott haza Kitty lányom. Őt szerencsére két napon belül sikerült hazajuttatnunk. A gazdijai nem gondolták volna, hogy kedvencük az utcára kiszökve ilyen messzire elcsatangol hazulról.

2007 júniusában épp Kitty ballagására készültünk, mikor a virágboltból hazafelé jövet a főúton egy mopszra figyeltünk fel. Azonnal megálltunk, és halálra váltan láttuk, hogy pár pillanattal később egy autó majdnem elcsapta szegény kis jószágot. A lányom kipattant a kocsiból, de nem tudta azonnal megfogni az ijedt kutyát, így én haza mentem, hogy némi kutyaeledelt és pórázt vegyek magamhoz. Mire indultam volna vissza, Kitty már a karjában hozta a kutyát :-)  Férjem hazaérve már meg sem lepődött, hogy egy ismeretlen kutya cirkál a szobában. Indulnunk kellett a ballagásra, nem volt mit tenni, a kis mopsz is jött velünk ünnepelni. Az iskolai ünnep után hazamentünk, a kiskutya remekül érezte magát a kerti parti alatt. Szerencsére ez a mentőakció is gyors sikerrel zárult: Csiga (így hívták a kis hölgyet) még aznap este hazakerült gazdáihoz.

2007 augusztus, éppen hazatértünk nyaralásból, mikor barátaink telefonon a segítségünket kérték egy alomnyi kiskutya ügyében. A szomszédjukban lévő elhagyott telken leltek rá a kiskutyákra. A széthagyott lim-lom között egy raklap alá bújtak a kiskutyák. Összesen nyolcan voltak, ránézésre olyan négy hetesnek gondoltuk őket. Többségük fekete, vizslaszerű, lógó fülekkel, három kiskutya világos cser jegyeket viselt az arcocskáján, mellén és lábain. A kicsik valószínűleg most láttak életükben először embert, így páni félelemmel menekültek előlünk, míg az anyjuk a távolból ugatva próbált minket elriasztani kölykeitől. A férjem az ott talált faanyagból egy tágasabb otthont készített a kicsiknek majd eldöntöttük, hogy később visszatérünk némi eledellel a kölykök és a mamájuk számára. Visszatértünkkor néhány kölyköt sikerült kicsalogatnunk, ők azonnal enni kezdtek, majd teli pocakkal az ölünkben elaltattuk őket, míg a félénkebb testvéreik is előmerészkedtek enni.

Másnap féreghajtó pasztával és bolhairtóval felszerelkezve érkeztünk, két kiskutya már farkcsóválva fogadta érkezésünket. A kezelések után ismét megetettük őket, és próbáltuk a félős kicsik bizalmába férkőzni. Gondolkodtunk, hogy mit is tehetnénk a kicsikért, és abban maradtunk, hogy a legjobb lenne, ha még legalább egy hétig az anyjukkal maradnának, hiszen szükségük van az anyatejre. Aztán megpróbáljuk egy menhelyre vinni őket, de természetesen közben mi is igyekszünk magunk gazdát találni nekik.

A harmadik nap hozott igazi áttörést! A korábbi két farkcsóváló kiskutya már kifejezett örömmel szaladt elénk és a többiek is hamar legyőzték maradék félelmüket. Az első két napon az étel elfogyasztása után inkább elhúzódtak tőlünk és a távolban rendeződtek csinos, egymást oltalmazó kupacba. A harmadik napon már körülöttünk, az ölünkben vagy ahol fértek, ott pihentek le.